Cumaeben Aeneas találkozik Sibyllával, a nagy orákulummal, aki egy jóslat miatt elkíséri a főhőst az Alvilágba. Itt találkozik a férfi halott apjával, aki beavatja őt a jövő rejtelmeibe:
Anchísés evvel nekikezd, így fejtve ki mindent:
"Földet, eget, dagadó habokat, holdgömb ragyogását
És títáni napunk, mindent, kezdetben a benső
Lélek táplált, és a világszellem, mely elömlött
Összevegyülve velük vitt mozgást nagy tömegükbe.
Innen az emberi faj, meg a földön az állati, innen
Minden szárnyas, a márvány víz-szin alatt is a szörnyek.
Tűztől terhes ezek csírája, hisz égi körökből
Származnak, ha ugyan nem fojtja le testi betegség
S földi, halandó rész erejük nem kezdi kiölni.
Ennek folytán fél, vágyik, bánkódik, örül mind,
Míg testükben, e vak börtönben a fényt sose látják.
Sőt, ha az élet lángja lehunyt is már, a szegénytől
Minden testi baj és kórság nem száll el egészen
Akkor sem, belemarta magát ugyanis csoda-módra
S mélyen a hosszu idő folyamán lelkükbe a sok szenny.
Hajdani bűneikért most hát kínokkal adóznak,
Így vezekelnek. Van, ki szelek viharába feszítve,
Van, ki viszont vízörvényben függ, vagy belemártva
Lángtengerbe, hogy az perzselje le, mossa ki bűnük:
Mindegyikünk a saját lelkével szenved. A tágas
Élysiumba utána jutunk - víg földje azonban
Oly kevesek hona lesz! - míg minden szennyet az évek
Körforgása ki nem rostál, csak egy éteri érzést
És egy mennyei, egyszerű szikrát hagyva szivünkben.
Ám ha idők kerekén ezer esztendő eliramlott,
Mind, seregestül a Léthéhez szólítja az isten,
Hogy, feledést szíván folyamából, újra a napfényt
Szemre vehessék, és fel akarják ölteni testük."
Ezt mondotta el Anchísés, a tömeg közepébe
Vitte utána fiát a Sibyllával, föl a dombra,
Hogy jól lássa a hosszú sort, a zajos sokaságot
S arca vonásaiból olvasson a szembejövőknek.
"S most a dicsőségről szólok, mely a dardanidákra,
Majdan várni fog, és arról, mily hősök erednek,
Tündöklők, italus törzsből, örökölni nevünket
És unokáid is elsorolom, feltárva jövődet.
Nézd amaz ifjat amott, ki reádül a dárda nyelére:
Sorsa a földre az elsők közt feljutni jelölvén,
Leghamarabb, italus nászból, ő száll fel a fényre -
Silvius, így nevezik, neve albai név, legutolsó
Sarjad, akit Lávínia, vénségedre, királyul
S Alba királyai őséül szül néked az erdőn,
S Alba, a Hosszu felett, vele kezdődik meg uralmunk.
Míg mellette Procas, tündöklő tükre a trósznak
És Capys áll Numitorral, majd ki neved megujítja,
Silvius Aeneás, a kegyes - de kirántani kardot
Úgy sem utolsó, csak majd nyerje el Alba uralmát.
Hej, milyen ifjak! hogy duzzad mind, nézd, az erőtől!
S rajtuk a tölgylombos polgárkoszorú milyen ékes!
Ők emelik Nómentum, Pómetií, Cora, Bóla
És Gabií falait, de Fidénaet és Inuúsnak
Fészkét is, valamint Collátia bérci erődjét.
Ez lesz majd a nevük, most még név nélküli puszták.
Ámde nagyapjához később Mávors fia társul,
Rómulus; anyja, az Assaracus-vér fogja nevelni:
Ília. Látod-e, két forgó mered égre sisakján,
S mint díszíti saját ékével mennyei atyja?
Íme, előjelet is kap hát, hogy győz a világon
Róma hatalma, fiam, s az Olympusig ér fel erénye;
Mert maga hét fellegvárat fog körbe falával,
S boldog lesz hős sarjaiban: Berecyntia örvend
Gyermekein csak eképp, amidőn tornyos-koronásan
Áthajt Phrygia városain, sok száz unokáját
Dédelgetve, ki mind isten s fenn trónol az égben.
És most jól idenézz, mert római véreid, őket,
Tenfajtád látod. Caesart s az iúliusi népet,
Mind, kik a menny nagy boltja alá felszállnak a fénybe.
Köztük az is, kit olyan sok jós megigért - ime, ámulj
Augustus Caesaron: az Isteni sarja e férfi,
Másod-aranykor virrad fel Latiumban alatta,
Mint Sáturnus földjén rég; birodalma kiterjed
Indusokon, garamantusokon túl, állatöveknek,
Évnek, napnak egén is túl, addig, hol a mennybolt
Tengelye Atlas tarkóján tündökleni látszik.
"Földet, eget, dagadó habokat, holdgömb ragyogását
És títáni napunk, mindent, kezdetben a benső
Lélek táplált, és a világszellem, mely elömlött
Összevegyülve velük vitt mozgást nagy tömegükbe.
Innen az emberi faj, meg a földön az állati, innen
Minden szárnyas, a márvány víz-szin alatt is a szörnyek.
Tűztől terhes ezek csírája, hisz égi körökből
Származnak, ha ugyan nem fojtja le testi betegség
S földi, halandó rész erejük nem kezdi kiölni.
Ennek folytán fél, vágyik, bánkódik, örül mind,
Míg testükben, e vak börtönben a fényt sose látják.
Sőt, ha az élet lángja lehunyt is már, a szegénytől
Minden testi baj és kórság nem száll el egészen
Akkor sem, belemarta magát ugyanis csoda-módra
S mélyen a hosszu idő folyamán lelkükbe a sok szenny.
Hajdani bűneikért most hát kínokkal adóznak,
Így vezekelnek. Van, ki szelek viharába feszítve,
Van, ki viszont vízörvényben függ, vagy belemártva
Lángtengerbe, hogy az perzselje le, mossa ki bűnük:
Mindegyikünk a saját lelkével szenved. A tágas
Élysiumba utána jutunk - víg földje azonban
Oly kevesek hona lesz! - míg minden szennyet az évek
Körforgása ki nem rostál, csak egy éteri érzést
És egy mennyei, egyszerű szikrát hagyva szivünkben.
Ám ha idők kerekén ezer esztendő eliramlott,
Mind, seregestül a Léthéhez szólítja az isten,
Hogy, feledést szíván folyamából, újra a napfényt
Szemre vehessék, és fel akarják ölteni testük."
Ezt mondotta el Anchísés, a tömeg közepébe
Vitte utána fiát a Sibyllával, föl a dombra,
Hogy jól lássa a hosszú sort, a zajos sokaságot
S arca vonásaiból olvasson a szembejövőknek.
"S most a dicsőségről szólok, mely a dardanidákra,
Majdan várni fog, és arról, mily hősök erednek,
Tündöklők, italus törzsből, örökölni nevünket
És unokáid is elsorolom, feltárva jövődet.
Nézd amaz ifjat amott, ki reádül a dárda nyelére:
Sorsa a földre az elsők közt feljutni jelölvén,
Leghamarabb, italus nászból, ő száll fel a fényre -
Silvius, így nevezik, neve albai név, legutolsó
Sarjad, akit Lávínia, vénségedre, királyul
S Alba királyai őséül szül néked az erdőn,
S Alba, a Hosszu felett, vele kezdődik meg uralmunk.
Míg mellette Procas, tündöklő tükre a trósznak
És Capys áll Numitorral, majd ki neved megujítja,
Silvius Aeneás, a kegyes - de kirántani kardot
Úgy sem utolsó, csak majd nyerje el Alba uralmát.
Hej, milyen ifjak! hogy duzzad mind, nézd, az erőtől!
S rajtuk a tölgylombos polgárkoszorú milyen ékes!
Ők emelik Nómentum, Pómetií, Cora, Bóla
És Gabií falait, de Fidénaet és Inuúsnak
Fészkét is, valamint Collátia bérci erődjét.
Ez lesz majd a nevük, most még név nélküli puszták.
Ámde nagyapjához később Mávors fia társul,
Rómulus; anyja, az Assaracus-vér fogja nevelni:
Ília. Látod-e, két forgó mered égre sisakján,
S mint díszíti saját ékével mennyei atyja?
Íme, előjelet is kap hát, hogy győz a világon
Róma hatalma, fiam, s az Olympusig ér fel erénye;
Mert maga hét fellegvárat fog körbe falával,
S boldog lesz hős sarjaiban: Berecyntia örvend
Gyermekein csak eképp, amidőn tornyos-koronásan
Áthajt Phrygia városain, sok száz unokáját
Dédelgetve, ki mind isten s fenn trónol az égben.
És most jól idenézz, mert római véreid, őket,
Tenfajtád látod. Caesart s az iúliusi népet,
Mind, kik a menny nagy boltja alá felszállnak a fénybe.
Köztük az is, kit olyan sok jós megigért - ime, ámulj
Augustus Caesaron: az Isteni sarja e férfi,
Másod-aranykor virrad fel Latiumban alatta,
Mint Sáturnus földjén rég; birodalma kiterjed
Indusokon, garamantusokon túl, állatöveknek,
Évnek, napnak egén is túl, addig, hol a mennybolt
Tengelye Atlas tarkóján tündökleni látszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése